1 800 méter felett gyakran elhagyjuk a zöld határt. Odafent a hegy csupaszsága, helyenként még laposan kúszó fenyővel és fűvel van tarkítva. Egyszerű, letisztult. Moha néha életet sejtet ezen a látszólag élettelen helyen. Hiszen a hegy igenis él, mozog, szinte észrevétlenül formálódik. S ez a lecsupaszodott egyszerűség oly gyönyörű, példakép nekem.
Kevés a gondolat idefent, minden lépés számít. Inkább fejben, mint testben fáradok. Közben hol éget a nap, hol átfúj a hideg szél, máskor az esőfelhők között sétálok. És közben egyik lépést követi a másik.
Ekkor tűnik fel, hogy mit mutat a mai túra. Még élesebben szemlélem a lépéseimet, döntéseimet, a helyzetet. Van amikor ezek a lépések könnyűek, a talaj alattam stabil, aztán inog, megcsúszom. Elbizonytalanodom. Igazából nem is látom, hogy merre halad az út. Ekkor kell megállni. Körbenézni. Mostanában elég sokat kell így tennem a hétköznapjaimban. Ez az egyhelyben állás és körbe tekintés ismét mutatja az egyértelmű utat tovább, a stabilabb köveket (életbeli állomásokat). S az sem baj, ha vissza kell lépni és új követ keresni.
Biztos vagyok benne, hogy kétszer ugyan azt a túrát/életet nem lehet megtenni. Hagyni kell, hogy mindenki legjobb belátása szerint lépegessen. Jönnek velünk szembe mások, s van, hogy mögöttünk és előttünk is. Egy idő után elengedjük őket, máskor köszönjük, ha ők is így tesznek velünk.
Haladunk. Mindenki a saját ütemében. S ez a szép ebben az emberi létezésben.
